Részletek Everling Andrea megnyitóbeszédéből:

 

Engedjék meg, hogy megosszam Önökkel néhány gondolatomat erről a fiatal alkotóról, és hangsúlyozottan inkább az alkotóról, mint a ma itt látható alkotásokról.

 

Amikor a kezdetekről kérdeztem, viccesen azt válaszolta: Tulajdonképpen már gyerekkoromban tudtam, hogy én tudok festeni. Az óvodában kezdett gyanús lenni a dolog, amikor minden gyerek sorban állt nálam, hogy rajzoljak nekik lovat. Arra is emlékszem, hogy amikor az egyik gyerek utólag egy zsebet biggyesztett az általam rajzolt ló nyergére, nagyon felháborodtam: egyrészt azon, hogy bele mert javítani az én alkotásomba, másrészt meg azon, hogy kerül egy zseb egy nyeregre…

 

Ez az anekdota – ha hiszik, ha nem – számomra sokat elárul a már felnőtt Attila festészethez való viszonyáról, s ha élhetek ilyen túlzással, akár művészi hitvallásáról. Egyrészt benne van a vágy, hogy mások számára tetszőt, másoknak fontosat alkosson, akár konkrét megrendelésre, közvetlen kapcsolatot teremtve a kép „felhasználójával”, ugyanakkor tetten érhető az a – minden vásznán érezhető – önbecsülésre való törekvés, ami biztosítja, hogy csak olyan festmény kanyarodjon ecsetje alól, amely – a megrendelő érzelmi szempontjait, témához való kötődését szem előtt tartva – művészi megfogalmazásában számára is vállalható, izgalmas és egyedi.

 

Ugyancsak innen eredeztethető a realista ábrázoláshoz való ragaszkodása, a részletek aprólékos megfogalmazása, a tudatosan vállalt precizitás is, ami az idő- és kidolgozásigényes olajportrékon éppúgy felfedezhető, mint az általa „kisműfajnak” nevezett akvarell tájképeken és csendéleteken.

 

Attila – ahogy arról a mai kiállítás címe is árulkodik – elsősorban portréfestőként definiálja magát. Elmondása szerint az arcok, az emberi lélek kivetülésének megragadása érdekli, ez motiválja szinte első művészi próbálkozásai óta. Ugyanakkor, ha megnézik a mai kiállításra összeválogatott anyagot, valószínűleg egyet fognak érteni velem abban, hogy ugyanolyan hangsúlyt kapnak az emberábrázolás nélküli műfajok – tájképek és csendéletek, életképek.

 

Modelljeit közös keretbe foglalja, hogy a külső minél pontosabb, részletgazdagabb ábrázolásán túl Attila mindig egyfajta kisugárzás megragadására törekszik. Minden modellnek, minden arcmásnak története van, amelyeket a festő gondosan megtervezett, többszöri személyes találkozáson alapuló előkészítés során „csipeget” fel magának. Ezt a személyes élettörténetet igyekszik beleszőni a képbe, a személyiség lenyomatát próbálja megörökíteni egyetlen testtartásba, pillantásba, mosolyba sűrítve.

 

Beszélgetésünk során Attila sokat mesélt megrendelőiről és modelljeiről, velük kialakult viszonyáról, a festmények születésének folyamatáról: Ezeket a történeteket Önök is meghallgathatják nálamnál sokkal avatottabb és élményszerűbb előadásban , ha ismételten felkeresik a kiállítást valamely személyes tárlatvezetés alkalmával. Ezen alkalmakkor  Fontányi Attila saját maga mesél a képekről, az alkotás folyamatáról és műhelytitkairól.
Én most inkább arra biztatom Önöket, hogy amikor meg-megállnak majd az egyes portrék előtt, saját egyéniségükön keresztül ismerkedjenek meg a szereplőkkel, és alakítsák ki saját történetüket, kötődésüket hozzájuk. Biztos vagyok benne, hogy izgalmas szellemi utazásban lesz részük.

 

Engedjék meg, hogy idézzem Attila hitvallását a portrékészítéssel kapcsolatosan: „Beszédes képmásokat szeretnék, hogy visszanézzenek, hogy tudjanak vonzani és taszítani, mosolyogni és dacoskodni…”
Én végignézve a ma itt kiállított arcmásokat, úgy éreztem, a fenti ellentétpároknak csak az egyik fele valósul meg rajtuk: tudniillik nem találtam bennük taszítást. Ennek oka azonban már minden bizonnyal Attila személyiségében keresendő: Akár ő maga kéri fel modelljeit, akár mások bízzák meg egy-egy kép megalkotásával, véleményem szerint Fontányi Attila minden szereplőjében igaz emberi értékek megragadására törekszik, és teljes szimpátiájával fordul a megjelenítendő személyek felé. Elmondása szerint csak olyan megbízást vállal, amelyek során valami megérinti őt a modell személyiségéből. Már-már azt mondanám: még mielőtt megörökíti, megszereti őket. Ezek a pozitív érzések hatják át a képeket. Nyíltság, nyugodt derű, ártatlanság és morális tisztaság, harmónia, mélység és bölcsesség, megnyugvás és megelégedés – ezek a fogalmak jutnak eszembe alakjait nézve.

 

Ezeknek az időtlen értékeknek a megjelenítéséhez kortalan eszközöket használ: a patinás olajtechnika, a klasszikus kompozíciós szabályok betartása, a részletgazdag kidolgozás, színek és fények játéka – mind-mind ezt a célt szolgálják. Különösen tudatosan és hangsúlyosan használja a Fényt mondanivalójának „alátámasztására”. Figyelmükbe ajánlom ebből a szempontból Fanna és Cseperedők c. képeit, melyeken a fény a tisztaság, ártatlanság, derű szinte angyali kivetülése.

 

A portrékon is megfigyelhető környezeti elemek (bútorok, használati tárgyak, hangszerek, épületelemek) is a klasszikus értékek iránti vonzalomról tanúskodnak. Figyelmet érdemel ebből a szempontból a Ziti c. kép tonettszéke vagy a faragott, csavart oszlopos virágállvány éppúgy, mint a Mama c. képen ábrázolt régi ajtók. De érdemes megfigyelni a Fanna c. képen az asztal faerezetének kidolgozottságát is. A könyv vagy a hangszerek értékközvetítő szerepét pedig megemlíteni sem kellene.

 

Ezekben a tárgyakban – csakúgy, mint a csendéleteken és épületábrázolásokon – valamiféle nosztalgiát, vágyódást is kicsendülni érzek emlékek, letűnt korok, ámde örök szépségeszmények iránt, melyek pl. az Il corridoio, Macska az ablakban vagy a Kandeláberek c. képen is megfoghatók.

 

Attila festményein a tárgyak is régi időkről mesélnek: Nézzék meg pl. a Muskátli és olló c. képen ábrázolt ollót: öreg szabászolló, amin érezni az idők leheletét – ez a hétköznapi tárgy már önmagában történetet mesél… Ha még hozzávesszük a hagyományos, barna csomagolópapírt, melyet gondos kezek terítettek a cserép alá az apró hulladék szétszóródását megelőzendő, továbbgondolva könnyen felrémlik akár egy kedves, gondos, idős alak képe.

 

A szép, régi, míves tárgyak iránti vonzódás a Hegedű és tea illetve a Hegedű és szóda c. páros csendéletben csúcsosodik ki számomra. Érdemes részletesen szemügyre venni a két képen látható tárgyak minden apró szépségét. Ezeken a képeken ismét nagy szerephez jut a fény, illetve annak játéka a különböző anyagú tárgyak felületén: a fényes damaszt- vagy selyem lágy textúráján, a hegedű melegfényű lakkozott fáján, a porcelán csillogásán vagy a szódásüveg szikrázó hidegén. Gondolatilag rendkívül izgalmasnak találom az érzékletpárhuzamokat a két képen: a meleg színekben komponált Hegedű és tea ösztönösen idézi fel a tea melegét, míg ellentéte, a hideg Hegedű és szóda a víz hűvösét. Nem tudom, a festészetben van-e külön fogalom a különböző érzékletek összekapcsolására, de a költészetben ennek szinesztézia a neve. És ha már az énáltalam szakmailag jobban ismert művészeti ágból, az irodalomból hoztam párhuzamot, nem tudom kihagyni a zeneit sem: ez a két festmény számomra olyan lírai, mint két egymásnak felelgető dallam – ami a hegedűt tekintve nem is olyan távoli asszociáció.

 

Különösen érdekes számomra a tájképei jó részén felfedezhető gondolati többlet. Az „egyszerű” tájábrázoláson túl megjelenik e képeken humor, érzelmek, szellemi, filozófiai kitekintés, nosztalgia. Kiemelésre méltónak tartom Tűz és Víz c. képpárját, ahol a tükröződés különböző lehetőségei és jelentése játssza a fő szerepet (ég a vízben, tűz az égen stb.) Ugyanakkor tudomásom van róla, hogy a két kép a 4 fő elem ábrázolásának sorozatába illeszkedik majd, és ezáltal gondolatilag is új értelmezési síkra kerül.

 

(Magányos hétfejű: a címadás humora túlmutat az egyszerű tájképen, Pipacs és állomás: fájdalmas nosztalgia ).

 

Ember és természet, illetve még inkább az ember-alkotta világ és a természet kettősét jelenti számomra a Hűsölők c. kép. Itt ismét a cím finom humorára szeretném ráirányítani figyelmüket. Az idős anyóka és macskája a kompozíció két fő eleme, miközben „háttérként” ott húzódik mögöttük a régi ház mint épített környezet, illetve a kert, a természet szimbólumának ellentétpárja is.
Nem tudom, mennyien vannak ma itt körünkben balassagyarmatiak, de szinte biztos vagyok benne, hogy közülük is sokakat meglep majd, hogy a Hűsölők c. kép balassagyarmati helyszínt ábrázol. Jómagamban első nézésre (és valljuk be: azután is) mediterrán hangulatot idézett. Ennek önmagában nem lenne különösebb jelentősége, hiszen amint már mondtam, a művészetben épp az a csodálatos, hogy mindannyiunkban más és más gondolatokat, érzéseket, benyomásokat kelt. Amiért mégis megemlítem, annak oka, hogy ezzel is érzékeltetni szeretném Fontányi Attila különleges képességét arra, hogy a legegyszerűbb, leghétköznapibb tárgyra, helyszínre vagy szereplőre is úgy tudja ráirányítani a figyelmünket, hogy abban meglássuk a szépet, a különlegeset, az értékeset, a lelkünk épülésére szolgálót.

 

Szándékosan utoljára említem Fontányi Attila Önarcképét, amely a kompozíciós bravúron túl (tudniillik kép a képben: avagy ki kit fest???) szerintem a legmarkánsabb képviselője az általa megálmodott „beszédes képmásoknak”. Az önarckép mint műfaj elsősorban önreflexió, feltételezi az ember önön magának középpontba állítását. Azzal, hogy a képen ábrázolt festő alak „kinyúl” a képből a néző felé, miközben szinte „rámutat”, visszairányítja a figyelmet a nézőre. Mintha azt mondaná: Igaz ugyan, hogy most magamat festem, de számomra akkor is TE vagy az érdekes.
Ezt a gondolatot szeretném most kicsit parabolisztikusan a visszájára fordítani:

Azt kívánom, hogy miközben ma itt Fontányi Attila festményeit nézik, minden képben, minden személyben, tárgyban és helyszínben találják meg a művész saját szellemi-érzelmi képmását, személyiségének mindnyájunkra hatást gyakorló lenyomatát. Ehhez kívánok Önöknek kellemes elmélyülést!

 

 

 

* Minden jog fenntartva! *

* Az oldal szerzői jogvédelem alatt áll, részleteiben vagy egészében való másolása kizárólag a szerző írásos engedélyével lehetséges! *